A Mentős remek volt. Jól vezetett, simán, hirtelen fékezés és gyorsítás nélkül, és közben beszélt és beszélt. Én szájtátva hallgattam, mert kiderült, hogy jobban ismeri a műtétem részleteit mint én. Egyáltalán. Én kevés orvostól hallottam ennyit beszélni latin szavak nélkül, teljesen érthetően. Úgy döntöttem, legközelebb, ha lesz legközelebb, rábízom az operációmat. És szinte percek alatt Füreden voltunk.
Még nem tudom biztosan, de talán erről a három hétről is lesz valami, a jövő nemzedékei számára nélkülözhetetlen tanulsággal szolgáló mondanivalóm. Csak úgy mint eddig.J
Balatonfüred, Szív-szanatórium
Dacára a kiváló szórakoztatásnak, ami szerintem nem is tartozik bele egy mentős munkaköri leírásába, és a pár percesnek tűnő utazásnak, teljesen elcsigázva másztam ki a Peugeot matchbox-ból. A tűzvörös óriás keze tele volt a néni és az én cuccaimmal, az ő támogatására nem számíthattam. A néni utánam fürgén kipattant a kocsiból – na jó, neki botja is volt ! – és rohant a siető Mentős után. Ők beléptek a kórház épületébe. A bejárati ajtó egy csupa üveg fotocellás (önműködő) zsilipes dupla ajtó volt. A kocsinktól 2 lépésre. Az elsőt kis nehézséggel, de megtettem. Az üvegajtó már észrevett és kinyílt, de nem mentem, hát becsukódott, majd kinyílt és becsukódott és így tovább.
Ifjúságom hajnalán egy társbérletben laktam albérlőként még ifjabb feleségemmel a VI. kerületben. Ott a gangról nyíltak a lakások. Gyakran néztük a második emeleti Borsos bácsit, aki vasárnap délelőttönként (szombaton még dolgoztunk) 11 felé már tajt részeg volt, ahogy igyekezett bemenni a lakásába. Megállt terpeszben, viszonylag szilárdan tartva ezt a pozíciót az ajtó előtt 1 méterre és felső testével előre dőlve, de jobbra-balra kilengve próbált megtalálni középtájon egy szilárd pontot, ahonnan aztán a kulcslyukba célzás kihívásával nézett farkasszemet.
Hát így álltam én is ,de hajszálpontosan, várva, hogy maradjon egyszer nyitva az az ajtó. De nem. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után, lesz ami lesz, legfeljebb átmegyek az üvegen, előrelódultam. Intelligens ajtó tudja, hogy ide jobbára alig 1 hete még mély-altatott emberek járnak. Nem csukódott rám. Én a nagy lendülettel nem bírván, a fogadó helység egy foteljébe zuhantam, és úgy emlékszem majdnem olyan boldog voltam, mint akinek a 13. számolásra végre kinyílik az ejtőernyője. Szóval, hogy megúsztam élve ezt az ajtó-manővert, gyönyörű és kedves nővérek a szobámba, sőt az ágyamba, vezettek. Ők sem először találkoztak egy hetes delíriumban lévő operálttal. Érzékeny búcsút vettem a Mentőstől, akitől sajnos elfelejtettem névjegyet kérni, pedig ezentúl, csak vele szeretnék mentőautózni.
Mindez egy szép hétfő délután történt. Másnap, kedden, legalább 15 métert gyalogoltam a folyosón. Kétszer is talán, délelőtt és délután. Közte intenzív szakmai programot bonyolítottam. Csak felsorolás szerűen: vizit, vizsgálatok (mint minden beteg, én is szerelmes lettem a főorvos úrba. Nem félreérteni!), vérvétel könyökhajlatból, vérvétel ujjbegyből. A könyökhajlatosat különösen szerettem, magamban csak véna-kergetésnek neveztem. Az agyonszurkált véna fala ugyanis megkeményedik, így a tű érzékelésére könnyedén arrébb ugrik. A nővér ilyenkor káromkodik a foga között, a higgadtabb magában. Mintha nem engem szúrna 3-4szer, egy vacak mintáért. Az ujjaimat egy ún. „cukorprofilt kérek” orvosi utasításra egy nap 6-szor szúrták meg. Ha pechem volt, másnap megint kért. Egy-kettő semmi, de a 10. után már a kezed mint egy locsolókanna, ha iszol egy pohár vizet 10 lyukból öntözheted a virágokat. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
