Ne vedd komolyan !

Volt még gyógytorna, kíméletes, de az elején nagyon nehéz volt csípőre tenni a kezem, a többi gyakorlatról nem is beszélve. Fájt a mellizmom, a nyakam, a karom, a hátam nyaktól derékig. A legkisebb köhögésbe majd belehaltam, a tüsszentésre meg effektíve bele is haltam a fájdalomtól. De valahogy mindig visszahoztak.  Vizitkor mindig megkérdezte a főorvos úr, hogy vannak-e fájdalmaim? De nem várt választ, hanem rögtön elmagyarázta, hogy, érthető hiszen. Hiszen ? Hiszen miután a szegycsontomat szétfűrészelték – gondolom flex-szel – azután még erőteljesen mozdulatokkal szét is lapítottak, mint egy bontott csirkét, hogy hozzáférjenek a szívhez.  És merő szakmai szolidarításból, még hozzátette, „tudja milyen kemény munka ez a sebész doktor úrnak” ? Szegény sebész, gondoltam nagy empátiával, és hálából neki kívántam a csillagokat, amiket láttam. 

Az első hét végére nagyot javultam. A gyógytorna és a folyosói séták meghozták az elvárt hatást. Továbbra is fájt mindenem (hisz’ most is fáj!), de már nem annyira. És persze agyilag még félig-meddig lökött voltam. De már voltak néha tiszta pillanataim is ! Egyet elmondok. Volt ott, egy már 2 hete műtött bajtárs. Vele meg másokkal egyszerre sétáltunk körbe a négyzet alaprajzú folyosón. Feltűnt, hogy míg én elvonszolom magam egyik széktől a másikig (15 méter), addig ő kétszer leköröz (azaz megtesz kétszer 120 métert) És akkor, ami a tökéletes mentális állapotomat bizonyítja (hiszen innen indult a történet), átvillant az agyamon , ha legközelebb leköröz, esküszöm elgáncsolom ! Mint balhátvéd koromban, amikor egy nálam gyorsabb jobbszélső kétszer otthagyott.  Ilyenkor mindig – a fair play szabályainak megfelelően – figyelmeztettem, „öreg próbálkozz ezentúl másutt, mert én a következönél finoman felrúglak”. (Azt elfelejtettem mondani, hogy a foci nem ritmikus sport-gimnasztika)

A második héten váratlanul hullámvölgybe kerültem. Mindennek más íze volt, mint amit vártam, és csak étel fölé hajoltam, már rohannom kellett a fajansz felé hajolni. Ez a dolog, semmiképp sem egy élmény, de friss mellkasi műtét után még rohadtul fáj is. Ráadásul nem mindig értem időben célba. Az meg rém kínos. Később már a folyosó illata is ugyanezt a hatást váltotta ki, úgyhogy a szerda-vasárnap időszakban már nem ettem semmit, és nem léptem ki a szobám megszokott illat-világából (amit nem is éreztem hál’ Istennek), a folyosó ellenséges világába. Eközben a szív vizsgálataim az új billentyűvel változatlanul szép eredményeket mutattak.

A 3. hétre az éhezés rendbe hozott. Az evés ugyan a mai napig igencsak nehezemre esik, de a szokatlan illatok, az ismeretlen és tökéletesen inadekvát ízek már legalább nem fordítják fel a gyomromat, annyira. A torna lemaradásomat behoztam, és bár minden második padra leültem pihenni, de már elsétáltam a Tagore sétányon az Annabella strandtól a mólóig. Tudjátok, ahol a Vitorlás nevű élőzenés hely található, ami ott volt  már gimnazista koromban is. Emlékszem, Istenem, minden este odajártunk egy haveri társasággal csajozni, velem senki sem táncolt, pedig senkit sem mertem felkérni. Vártam, hogy majd egyszer valaki engem. De nem. Egyszer sem! Ebből tanulva most egy este sem mentem oda.  Bár amennyi szívbeteg mulat ott így 3-5 fokban (a Vitorlás szabadtéri), talán kikapott volna magának egy néni, mondjuk az útitársam.

És eljött a 3. hét vége. Noha rengeteg dolog történt még ott velem (ha csak a szúrásokat számolom, csak az magában legalább 50 történés) ezekkel nem untatlak benneteket. Ha kíváncsiak vagytok, keressetek meg a kérdéseitekkel, de jobb, ha inkább megpróbáljátok elképzelni.

Ami az tudatállapotomat illeti így a műtétet követően összesen 4 héttel, hát ha nem is vagyok százas, de talán  már kilencvenes. Ez gondolom nyomot hagyott e  beszámoló színvonalán. Ha túlságosan is orvosos lett, elnézéseteket kérem. Azoknak, akik nem vették észre ideírom, hogy én vicces akartam lenni. Ahhoz, hogy önkritikusan megállapíthassam, hogy sikerült-e, százasnak kellene lennem, de mint mondtam, ott még nem tartok.

Drága százas barátaim, már akik eljutottatok idáig az olvasásban ! Döntsétek hát el, ha mondjuk Woody Allen tízes skálán 10-esre vicces, ez a kis dolgozat hol van a számegyenesen ? Ne feledkezzetek meg a nullától balra sorakozó számokról se!

És végül egy bölcsesség, Tőlem (ez az első az életemben): hülyéskedni nem csak szív-műtét után lehet !

A Mentős remek volt. Jól vezetett, simán, hirtelen fékezés és gyorsítás nélkül, és közben beszélt és beszélt. Én szájtátva hallgattam, mert kiderült, hogy jobban ismeri a műtétem részleteit mint én. Egyáltalán. Én kevés orvostól hallottam ennyit beszélni latin szavak nélkül, teljesen érthetően. Úgy döntöttem, legközelebb, ha lesz legközelebb, rábízom az operációmat. És szinte percek alatt Füreden voltunk.

Még nem tudom biztosan, de talán erről a három hétről is lesz valami, a jövő nemzedékei számára nélkülözhetetlen tanulsággal szolgáló mondanivalóm. Csak úgy mint eddig.J

Balatonfüred, Szív-szanatórium

Dacára a kiváló szórakoztatásnak, ami szerintem nem is tartozik bele egy mentős munkaköri leírásába, és a pár percesnek tűnő utazásnak, teljesen elcsigázva másztam ki a Peugeot matchbox-ból. A tűzvörös óriás keze tele volt a néni és az én cuccaimmal, az ő támogatására nem számíthattam. A néni utánam fürgén kipattant a kocsiból – na jó, neki botja is volt ! – és rohant a siető Mentős után. Ők beléptek a kórház épületébe. A bejárati ajtó egy csupa üveg fotocellás (önműködő) zsilipes dupla ajtó volt. A kocsinktól 2 lépésre. Az elsőt kis nehézséggel, de megtettem. Az üvegajtó már észrevett és kinyílt, de nem mentem, hát becsukódott, majd kinyílt és becsukódott és így tovább.

Ifjúságom hajnalán egy társbérletben laktam albérlőként még ifjabb feleségemmel a VI. kerületben. Ott a gangról nyíltak a lakások. Gyakran néztük a második emeleti Borsos bácsit, aki vasárnap délelőttönként (szombaton még dolgoztunk) 11 felé már tajt részeg volt, ahogy igyekezett bemenni a lakásába. Megállt terpeszben, viszonylag szilárdan tartva ezt a pozíciót az ajtó előtt 1 méterre és felső testével előre dőlve, de jobbra-balra kilengve próbált megtalálni középtájon egy szilárd pontot, ahonnan aztán a kulcslyukba célzás kihívásával nézett farkasszemet.

Hát így álltam én is ,de hajszálpontosan, várva, hogy maradjon egyszer nyitva az az ajtó. De nem. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után, lesz ami lesz, legfeljebb átmegyek az üvegen, előrelódultam. Intelligens ajtó tudja, hogy ide jobbára alig 1 hete még mély-altatott emberek járnak. Nem csukódott rám. Én a nagy lendülettel nem bírván, a fogadó helység egy foteljébe zuhantam, és úgy emlékszem majdnem olyan boldog voltam, mint akinek a 13. számolásra végre kinyílik az ejtőernyője. Szóval, hogy megúsztam élve ezt az ajtó-manővert, gyönyörű és kedves nővérek a szobámba, sőt az ágyamba, vezettek. Ők sem először találkoztak egy hetes delíriumban lévő operálttal.  Érzékeny búcsút vettem a Mentőstől, akitől sajnos elfelejtettem névjegyet kérni, pedig ezentúl, csak vele szeretnék mentőautózni.

Mindez egy szép hétfő délután történt. Másnap, kedden, legalább 15 métert gyalogoltam a folyosón. Kétszer is talán, délelőtt és délután. Közte intenzív szakmai programot bonyolítottam. Csak felsorolás szerűen: vizit, vizsgálatok (mint minden beteg, én is szerelmes lettem a főorvos úrba. Nem félreérteni!), vérvétel könyökhajlatból, vérvétel ujjbegyből. A könyökhajlatosat különösen szerettem, magamban csak véna-kergetésnek neveztem. Az agyonszurkált véna fala ugyanis megkeményedik, így a tű érzékelésére könnyedén arrébb ugrik. A nővér ilyenkor káromkodik a foga között, a higgadtabb magában. Mintha nem engem szúrna 3-4szer, egy vacak mintáért. Az ujjaimat egy ún. „cukorprofilt kérek” orvosi utasításra egy nap 6-szor szúrták meg. Ha pechem volt, másnap megint kért. Egy-kettő semmi, de a 10. után már a kezed mint egy locsolókanna, ha iszol egy pohár vizet 10 lyukból öntözheted a virágokat.  FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Rengeteg hasonló, és más egyáltalán nem hasonló kalandom volt az első héten, de azokból semmire sem emlékszem. Kértem a feleségemet, hogy legyen Mikes Kelemen, és írja le rólam, mit műveltem még az ausztráliai Rodostóban. Nem hiszem, hogy le fogja. Pedig kíváncsi lennék. Azt mondja megbánnám, ha megtudnám, milyen galádságokat tettem, és mondtam. Főleg neki!  Hát el tudjátok ezt képzelni rólam? Persze alaposan megmódosított tudatállapotban lehet, hogy az nem is én voltam , ugye nem ? Jó dolog, ha trancsírozás előtt mélyen elaltatják az embert, de azért annak is megvan a hátulütője. Később.

Szállításra diszponáltak

Egy héttel a műtét után az orvosok úgy döntöttek, megszabadulnak tőlem, és a nővér sereget sem ingerlik tovább. Mostanában fél lábbal amúgy is mind felmondásban vannak. Ez persze most egy rossz és mélyen igazságtalan vicc volt. Valójában a protokoll szerint, ha a beteg teljesít bizonyos feltételeket, egy hét után el kell küldeni a balatonfüredi szanatóriumba. És miután én 9.7 mp alatt futottam és 47 mp alatt úsztam a 100 métert, és az új műanyag billentyűm úgy ketyegett mint egy eredeti Schaffhausen, nem úszhattam meg a szanatóriumot. Családom összecsomagolta 3 hétre a holmimat és 3-4 óra várakozás után hol egy kórteremben, hol még mindig Ausztráliában (az úszás sem ment volna olyan jól, ha nem kerget egy cápa raj), szóval némi várakozás után félig-meddig delíriumban, megjelent egy óriási ember, tök vörös ruhában. A Mentős. Még arra emlékszem, hogy a  kórház folyosóján kavarogtunk, ő felmálházva az összes cuccommal, én szinusz vonalban utána, vigyázva, nehogy az egyik lábammal rálépjek a másikra, és egyszer csak kiléptünk az udvarra. A kb. 28 fokból a kb. 1-2 fokba. Hát pofán vágott a hőmérséklet különbség, mit szépítsek a dolgon. De megláttam a gyönyörű és hatalmas eset-kocsit, azonnal navigálni kezdtem felé. Nem azzal megyünk Verő úr!-szólt a nagy ember. (Az igazság az, hogy egységnyi idő alatt ilyen sokszor soha életemben nem uraztak le. Mit mondjak, rosszul is esett. A kis iskolában Verő voltam, a focipályán Petya, később Péter, itt-ott Verő Péter, Leningrádban a tanároknak továris Vjerjo, nade úr !)

Állt ott egy Peugeot autó, a modell számát nem tudom, de az tuti, hogy ennél kisebb nincs. Beültetett az anyósülésre, és egy 80 éves nénit bepréselt mögém. A cuccaink a néni mellett tornyosultak. A Mentős is beült. Nem értem, hogy fért be. A friss levegőtől egyébként is azonnal berúgtam. Az a lényeg – tartotta a kötelező oktatást – hogy a biztonsági övet bekötni TILOS. És ha a rendőr… ? Kérdeztem volna. Majd megmutatjuk a maga szép mellkas sebét neki. Aha. És elképzeltem, ahogy az autópálya szélén leveszem magamról az 5 réteget sorban, hogy a mínuszban bemutassam a kb. 30 centis alibimet egy rendőrnek. Szerencsére nem jött a rendőr.

 Most az kéne hogy jöjjön, hogy és amikor felébredtem… De nem. Fogalmam sincs hogyan és hol ébredtem fel, fogalmam sincs mikor és mit énekeltem néhány hozzátartozómnak, akik ennél azért jobbat érdemelnek. Nem emlékszem ki mindenkivel találkoztam, váltottam udvariasan szót, ami tényleg fáj, hogy egyáltalán nem emlékszem, arra hogy a feleségem napokat és éjjeleket töltött velem, először az intenzív, majd a poszt-operatív végül a szállításra diszponáltak osztályán. Azt tőle tudom, hogy kb. 5 nap múlva történt, már a poszt-operatív osztályon, az első dolog , amire emlékszem. Kinyitottam a szemem és az éles sárga világításban, mint tűző napon, Ausztráliában ébredtem. Minden stimmelt, a Kossuth utcai ház (Rákospalota), az Osztály utcai lakás (Százados úti lakótelep), a bombázó szőke nő (55 év körüli hófehérre őszült éjszakai nővér) és még megannyi részlet. Egyedül a Sydney-i Operaházat hiányoltam. Könnyű volt mindezt felismernem, elvégre 5000 kilométernél közelebb még sosem voltam Ausztráliához. El is indultam a jól ismert utcákon, de jó is néha a régi helyeken andalogni egyet, sietség nélkül. Majd megállok, egy toalettnél gondoltam, bár erre nem emlékeztem, azért meg voltam győződve róla, hogy Ausztráliában szép tiszta wc van minden utcasarkon. Az idillt egy darabig csak az zavarta, hogy nagyon kellett pisilnem. Úgy tűnt azonban hamarosan kalandba keveredem. A már említett szőke bombázó egyszer csak mellém termett a szinte semmiből és határozottan új menetirányba állított - visszafelé. De miért ? Kérdeztem kicsit ingerülten , amikor is azt mondta, hogy most szépen visszafekszik Verő úr az ágyába. Éreztem, hogy az ágyba fekvést nem úgy képzeli, ahogyan én. De hát a toalett ! –igyekeztem úri módon szólni hozzá – arra van, és én mindjárt bepisilek. A válasz annyira váratlan volt, hogy szinte letaglózott. „Pisiljen csak be !”-mondta a nő. Ezt gonosz dolognak tartottam. Próbálta szebbíteni a dolgot, hogy ne féljek, nem leszek nedves, sem az ágyam, mert minden a műanyag palackba megy. Hogy menne, ha egyszer nem is látom és nem is célzok bele ! - de ekkor már kiabáltam. Ekkor már a másik karomat is fogta egy nő(vér) és határozott mozdulattal befektettek egy ágyba, az ágyamba. Velem nem toltok ki, gondoltam. Abbahagytam a kiabálást, az ellenállást és sunyin megvártam míg elsétálnak Ausztrália egy távolabbi sarkába. És akkor újra nekiindultam. Ám hirtelen valami hirtelen visszarántott. Legalább 5 kábel tartott szoros összeköttetésben az ágyam mögötti fallal. Téged is elvontatlak a WC-ig rohadt fal!  Nagyon elszánt voltam, de addigra megint fogott már a szőke bombázó és a másik oldalt ezúttal egy férfi nő(vér). Magyaráztak valami katéterről, de fogalmam sem volt róla, hogy jön ez ide, mikor nekem robbanni készül a hólyagom. (Háromszor nyomtak fel eddig katétert a szívembe, de máshová soha!) Kaptam egy „erősítő injekciót”. Kisvártatva elaludhattam. Ezt ugyan nem vettem észre, de azt igen, hogy egyszer csak felébredtem, immár megkönnyebbülten.

 A hetedik, nem gócmentességi vizsgálat volt, hanem egy 24 órás kórházi tartózkodással járó katéteres szívkoszorúér festés.

Pa-pa-pa-paaaaammm ! (dó-mi-szó-dóóó’ )

Eredményhírdetés.

A hatból 5 gócmentesség, a fogászaton utóvizsgáztam, de 2 hónap alatt összehoztuk. (a pépes ételek előnybe részesítése nem akadálya a billentyű cserének)

A koszorú ereimben meg annyi mész sincs mint egy 24 karátos brillben. Ne is próbáljatok kölcsönkérni. Nincs !

A műtétre kitűzött január 3-i határidő több részletben  csúszott. Mivel nem hiszek sem a Nagyon Jóban sem a Nagyon Rosszban, fogalmam sincs ki akarta, hogy így legyen, ill. majdnem biztos vagyok benne, hogy senki. Akkortájt nem is kicsit voltam ideges, de ma már  könnyen mondom, megúsztam! A tönkrement billentyű még bírta a strapát február 6-ig. Mert aznap jött a

Műtét

Most azt hihetnénk, hogy ez e kis mű fő fejezete. Az életemnek talán, de nem úgy e dolgozatnak. Sőt, ha belegondolok, hogy is volt, amikor az udvarunkon 8-9 éves koromban, számtalan meccseink (első udvar a hátsó ellen – örökrangadó) egyikén, kicseleztem az elsőt, elhúztam 2 másik között, köténnyel hagytam ott a negyediket és ballal (felkiáltó jelet nem teszek, elvégre ballábas vagyok) lőttem. A labda, mintha zsinóron húzták volna (így mondják, nna!) száguldott a szőnyegporoló bal felső sarkába. A kapusnak földbe gyökerezett a lába, én előbb megsímogattam vígaszul, mielőtt a magasba dobtam volna a két kezemet, várva csapattársaim ölelését. Talán inkább ez volt a csúcspont, de a műtét is ott van az első tízben.

Elmondom ezt is, ahogy azt a feledhetetlen gólt. Ime: Négyen vártunk a műtétünkre. Hárman megadóan hallgattunk, Pali bátyánk egyfolytában mesélt, katona-élményeiről, cigányokról, zsidókról. Aztán elölről ebben a sorrendben.  Á, dehogy kívántam neki rosszat, műtét előtt mind nagyon szeretjük egymást. De nem bántam volna, ha ezt a részt átalszom. Nem tudom, hányadik körnél járhatott Pali bá’, amikor magam sem értem miért, talán valaki belecsempészett valamit a pezsgős poharamba, - egy kört fizet az OEP, a közismerten nagyvonalú ,minden operáció előtt állónak-  „rajtaütésszerűen elaludtam” (idézet az egyáltalán nem bolgár Rejtő Jenőtől). FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 Előjáték

A műtétnek, ami elég sürgősnek tűnt, volt néhány előfeltétele. Egész pontosan hét darab. Szereznem kellett gócmentességi (nem tudom mi az a góc, talán gyulladás, talán fertőzés – nem mondanám, hogy betegeskedéseim során érdeklődésem ajtaja egyre szélesebbre nyílt volna az orvosi ismertek irányába, sőt! Ha vizsgálgattak és magyaráztak nekem, engem csak az „el innen de hamar” érzése töltött el és foglalkoztatott. Hát kérdezem én, kit érdekel hogy a villanyszerelő azt a valamit miért csavarozza hozzá ahhoz a másik valamihez ? A lényeg, hogy működjön, ha orvos, akkor meg, hogy én működjek! Felsorolom a gócmentességi igazolások forrásait: fogászat, gégészet, hasi ultrahang, nyaki ultrahang, mellkas röntgen és urológia. A gégészettől a röntgennel bezárólag úgy mentem át a vizsgálatokon mint kés a vajon. A fogászaton volt egy apró kiigazítani való. A panoráma röntgen által láthatóvá tett panoráma nem tetszett az orvosnak. Kis esztétikai kiigazítást tartott szükségesnek. Egy menetben kihúzta valamennyi még saját felső fogamat. Mondtam is neki – tamponnal kitömött pofával- te aztán tudsz élni öreg, nem aprózod el. (Hogy közben csuklott az édesanyja, az csak a fatális véletlen műve.)

Eltartott vagy 2 hónapig, mire elviseltem az új fogsorom és vele együtt az új fejem látványát a tükörben, de ami a működést illeti , hogy is mondjam, hát direkte rossz szándékú akciónak fogom tekinteni, ha ezek után engem bárki pirított kenyér hajával, vagy más állagában hasonló, finomsággal kínál.

Maradt még az urológus. Nehéz erről nem alpári módon viccelődni, úgyhogy meg sem kísérlem. De azért a lényeget, röviden. Szóval most vesztettem el szegény pasasok egyetlen hozományát. De legalább védekeztünk. Gumikesztyűt húzott. Igaz, hogy utána 3 napig senki nem találta az egyébként negatív leletemet. Egyre több gyanús körülmény merült fel a vizsgálattal kapcsolatban. A vizsgáló ajtaján semmilyen felirat nem utalt arra, hogy itt urológia működik. Az orvoson – egyedül az hatalmas ház összes orvosa között, nem volt semmi fehér ruha, csak farmer és kockás ing. És ahogy ezt végig gondoltam, eszembe jutott a régi pszichológus vicc, tudjátok, amikor egy hölgy az orgazmus hiányára panaszkodik, mire a fehér köpenyes tesz egy kísérletet, hátha neki sikerül. De nem. Behívja hát a másodikat, ő is megteszi a magáét, de sem neki sem a harmadiknak nem sikerül kielégítenie a „beteget”. Mire – bíztatásul – azt mondja a harmadik, „talán tessék megvárni a pszichológust, mi ugyanis a festők vagyunk ” Szóval rajtam is erőt vett a gyanú, hogy az urológus netán a festő volt. Node megkerült a leletem – rend a lelke mindennek, anyag nem vész el csak átalakul, ember kűzdve kűzdj és bízva bízzál a civil ruhás urológusban stb. stb.

 Akkoriban 60 ezer körült szórt a négyes nyereménye. Az OTP fiókban minden velem sorban álló kifejezte mély együttérzését, és senki sem hitte el, hogy örülök a 42-nek. Mivel a lakásvásárlás lehetősége csak mákszemnyivel került közelebb ezzel a nyereménnyel, ezt tényleg nem értékeltem nagyra. Vettem hát egy használt Trabantot. Soha azóta én autónak úgy nem örültem életemben. Teletöltöttem a tartályt (5 Ft/liter) és irány a Fáy utcai Vasas pálya. A zöld gyepen megcsillant a tűző nap (több természeti kép nem lesz , ígérem), a pályán világ klasszis Vasas futballisták, egytől egyig a bálványaim, kint parkolt a Trabant, adieu 14-es villamos ! (A Vasasról egyszer külön írok majd, „Őrült rajongás”, vagy valami ilyesmi lesz a címe.)

Hát ennyit röviden a mázli-kontingensemről.

Vissza a kardiológushoz

Nem részletezem, elég a történtek váza.

Szabaddá tettem imponáló felső testemet (aki ismer, az ismeri, aki meg nem, hadd sajnálja) és ahogy szoktam, a szív-ultrahang berendezés kezéhez feküdtem. Egy, kb. 10 perc múlva kettő, kicsit később már három ultrahang-kép értelmező specialista tanakodott a képernyő előtt. Mivel nekem rutin az ilyen vizsgálat, annak a bizonyos valaminek , aki szokott „azt súgni”,  nem eshetett nagyon nehezére ezúttal azt súgnia nekem, hogy itt valami nem tetszik az orvos-team-nek. És hamar ki is mondták ami a szívüket, és onnantól fogva az enyémet is nyomta : ezt az aorta billentyűt azonnal ki kell cserélni egy jó kis műanyagra. „Az tovább tart mint maga” mondták volna, ha nem lettek volna olyan tapintatosak, de voltak, úgyhogy csak én mondtam magamnak. Így aztán amikor megkérdeztek, hogy akarok-e egy nap gondolkodási időt, hogy ti. vállalom-e a műtétet, nem is értettem, hogy mégis milyen megfontolnivalóm lehet itt ?  Az „azonnal ki kell cserélni…”) mondatot én úgy fordítottam, hogy „kicseréljük, vagy meghalsz”. Később (de sok orvos foglalkozott még velem és sorstársaimmal a kórházban!) közülük több, kevésbbé tapintatos orvos visszaigazolta fordításom helyességét. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK. 

A múlt hónapom története   -  semmi különös, csak egy ideig szívtelen voltam, de visszahelyezték !

Így kezdődött

Idő: november eleje valamikor. Kb. két hónappal a megjelölt időpont után, de azért még mindig a lelkiismeretesség határain belül, elmentem a kardiológushoz a kötelező kontrollra. Aki a 63. évében jár és még nem kell valamilyen kontrollra járnia, az mázlista. Én már 24 éves koromban igénybevettem a - úgy tűnik egész életemre szóló – mázli-kontingensemet, úgyhogy nem szólhatok egy szót sem.

Első el-, ill. vissza-kanyarodás (időben 42 év)  

Nem tudom, meddig írom ezt a mesét, eddig még ahányba belekezdtem, egyet sem fejeztem be, ezzel bíztatlak olvasó. Annyi  biztos, hogy ilyen gondolati ugra-bugrák gyakoriak lesznek. Nevezzük is mindjárt el a műfajt ennek megfelelően ! Várjunk csak… Legyen mondjuk „asszociációs elbeszélő struktúra”. Vágod, mi ? Kérdezném, ha 17 éves lennék.

Szóval. Első hónapjaim valamelyikében jártam, életem első diploma utáni munkahelyén. Unalmas, munka nélküli állás volt, nem is szólva a lelkesedésről. Az fájóan hiányzott. 5 év Leningrád után ! Bezzeg Leningrád! Tele lelkesítő plakátokkal. Éljen az SZKP és vezető ereje a Központi Bizottság ! Üzemekben: Éljenek a hónap dolgozói ! Egyetemi fali dísz, a bejárattal szemben a folyosó falán: Akikre büszkék vagyunk ! (fotók, köztük az egyetem sífutó olimpiai bajnoka, akit élőben sohasem láttunk) Kerületi fali dísz a híres Finnországi pályaudvar falán: Akik e hónapban szégyent hoztak a kerületre ! (fotók az detoxikálóban kopaszra nyírt 20 db részeg emberről) Alatta a járdán feküdt kb. másik 20 real-time hótt részeg, 3-4 fok lehetett, és esett.

Szóval itt a munkahelyemen egy szép, halálosan unalmas napon valaki vett megbízásból mindenkinek lottó szelvényt, kinek amennyit kért.  Én egyet. Ha jól emlékszem 3 Ft 30 fillérbe került. Felhívtam a lányt , akivel jártam – nevezzük Verának, végülis úgy hívták, minő véletlen- a későbbi feleségemet, még később a két fiam anyukáját, hogy mondana 5 számot 1 és 90 között.

Négy találata lett. 42.000 Ft !  FOLYTATÁS HOLNAP !